Bezárás és Folytatás

Valamikor a nyár közepén lett egyértelmű számomra, hogy a műhelyet be kell zárnom. Ennek több oka is van. Mivel nagyon sokan kérdeztétek, miért, ezért gondoltam, írok részletesebben az okokról. Anyagi, fizikai, anyai, szakmai, technikai, egészségügyi és személyes okai is vannak, hogy ide jutottam. Túl sok minden nem szól amellett, hogy ebben a formában folytassam. Ez egy hosszú cikk, de végigolvasva még mindig úgy érzem, csak érintőlegesen tudtam egy-egy témáról írni, ennél sokkal-sokkal több van mögötte.

Anyagi okok

Azt hiszem, nem árulok el különösebb titkot, hogy a 2018-ban, 4 éve nyitott Stitch Budapest elmúlt három éve nagyon nehéz volt. Az, hogy nyitva maradt a műhely a Covid időszak alatt netto négymillió forintba került, és ebbe nem számoltam bele a bevételkiesést, ami 8-10 millió forint volt ebben az időszakban. Ha pesszimistán a járvány kitörésének első napján bezárok, akkor ma sokkal könnyebb helyzetben lennék, de a járvány során mindig ott volt a remény, az ígéret, hogy ez csak átmeneti helyzet, végül minden rendeződik és helyrejönnek a dolgok. Nos, a dolgok nem jöttek rendbe, csak folyamatosan változtak a problémák. Amikor tavaly májusban, a harmadik hullám után újranyitottam, akkor tettem magamnak egy ígéretet: ha ismét bizonytalanná válik a helyzet, akkor azonnal be fogok zárni. Mert hiába mennek sokszor teltházasan a tanfolyamok, a többletbevétel a korábbi kiesett bevételeket pótolja, a gyengébb hónapok költségeire megy el, és háromszor, négyszer annyi munkával is ugyanannyira nélkülözünk, mint mikor a bezárások miatt nem tudtam órákat tartani. És ezt a helyzetet tetézte meg az elszállt energiaárak, az infláció és az ezt követő megélhetési válság.

Fizikai okok

Az igazság az, hogy ezt a műhelyet már réges-régen kinőttük. 2020 februárban a Covid kitörése előtt már nagyobb helyiséget kerestem arra az esetre, ha több jelentkező jön, mert a teltház valójában azt jelenti, hogy 4 főnél több jelentkező esetén a jelentkezőket el kell utasítanom, vagy további turnusokat kell beraknom és többet kell dolgoznom. A több turnus több pakolászás és több adminisztráció, aminek van egy maximuma. Ez az elmúlt évben ismét az egyik legnagyobb problémává vált, hiszen szerencsére egyre több érdeklődő jön az órákra. Ezen a nyáron volt olyan hét, amikor 50 órát tartottam, és ez hosszú távon nem fenntartható. Nincs hely egy normális szabászasztalnak, a tárolásra betett polcok csak még több teret vesznek el az amúgy is picike helyiségből. A hely rosszul szigetelt, a nyílászárók elavultak, a cseréjük milliós nagyságrendű tétel, a tér gyakorlatilag kifűthetetlen. Emlékszem, a második hullámban az utolsó 25 000 Ft-omból plexit vettem a kirakatba, hogy a téli villanyszámlák ne legyenek kifizethetetlenül magasak. És mikor tavaly nyáron megfogadtam, hogy ha idén még mindig nyitva leszünk, akkor muszáj lesz beszerelnem egy mobil klímát, akkor még nem lehetett tudni, hogy idén már az után is emelt villanydíjat kéne fizetnem. Ezt fejelte meg a Somogyi Béla utca májusban kezdődött, és a mai napig nem befejezett felújítása, aminek az időzítése egy átgondolatlan és megszervezetlen döntés volt a kerületi önkormányzat részéről, és beverte az utolsó koporsószöget a műhely sorsába. A felújítás iszonyú porral és zajjal jár, és már az első szakaszát a második Covid hullámban lezavarták, a mostani pedig ímmel-ámmal, keservesen halad, a tervezett 3 hónap helyett már 5 hónapja tart, és még közel sincs készen. A műhely falai jobban vizesednek, mint azelőtt, hiszen a járda nem egy összefüggő burkolat, hanem egy vízáteresztő homokrétegbe lerakott díszkő. Ha esik az eső, akkor embermagasságig veri fel a sarat az eső a kirakatüvegre, pedig a járda már elvben elkészült. De mivel az utóbbi években a nyári időszak volt a legjövedelmezőbb hónap, ezért nem tudtam májusban bezárni.

Anyai okok

Amikor megnyitottam a műhelyet, akkor a kislányom másodikos volt. Esélyem sem volt, hogy olyan munkahelyet találjak, ahonnan fél négykor el tudok menni a gyerekemért. Szerencsére azóta felsős lett, már el tud menni egyedül a különóráira, és haza tud jönni. Korábban elég volt heti két estét és egy szombatot tanítanom, a tavalyi újranyitás óta háromszor annyit kell dolgoznom, hogy ki tudjam fizetni a számlákat és pótoljam a Covid időszak veszteségeit. Amikor Laura kisebb volt, vagy az apukája vigyázott rá, amikor tanítottam, vagy benn volt a műhelyben a galérián. Tavaly óta viszont inkább hazajött, és itthon volt egyedül, ami évekig nem fenntartható. Sajnos a varrás oktatás egy olyan műfaj, amit nem tudok “rendes” munkaidőben, napközben végezni, ezért egyértelművé vált, hogy ezt így nem szabad folytatnom, mert teljesen el fogom veszíteni a kapcsolatot a gyerekemmel. Talán majd ha nagy lesz, és én öreg, akkor majd ismét dolgozhatom esténként, de a következő 5-6 évben semmiképpen. De addig lelkiismeretes anyaként nem tehetem meg, hogy a gyerekem továbbra is nélkülözzön azért, mert én az önmegvalósítási hóbortjaimat előbbre tettem az ő jóléténél.

Szakmai okok

A legfontosabb oka a váltásnak az, hogy úgy érzem, a kis létszámú élő órák teljesen felapróznak és a mókuskerék, az adminisztráció, a számlázás/könyvelés teljesen elvonja a figyelmet a szakmai kérdésekről, elveszi az energiát a fejlesztésektől. Rengeteg szuper ötletem van, nagyon izgalmas korszakon megy keresztül a hobbivarrás, mint szakma, (főként külföldön, egy valóságos forradalom zajlik) folyamatosan fejlődik, változik, de a nap végén én csak arra tudtam odafigyelni, hogy a számlák legyenek időben befizetve és a helyek legyenek feltöltve az órákra. A kreativitásnak, tervezésnek már nem maradt idő. Ide tartozik az is, hogy nem sikerült egy csapatot létrehoznom. Mikor elindítottam a vállalkozásomat, a műhelyet egy befogadó helynek szántam, ahol hozzám hasonló szakemberek fogják megosztani a tudásukat. Sok-sok csalódáson keresztül kellett elfogadnom, hogy a magyar vállalati kultúra, az üzleti etika itthon nem áll azon a fejlettségi fokon, hogy lehetővé tegyen egy kölcsönösen gyümölcsöző együttműködést, és akkor nagyon finoman fogalmaztam. Nem fogom felsorolni ezeket a sztorikat, pedig szerintem ugyanúgy tanulságos, mint a rendszerváltozás utáni korszak vadkapitalizmusa. A tematikáim, a tartalmaim szolgai másolása volt ezek közül a legbosszantóbb, de volt még több szürreális helyzet is, amire nem voltam felkészülve.

De a legfontosabb, hogy úgy érzem, van egy csomó tudás bennem, aminek az átadására nem mindig a személyes jelenléti oktatás a legalkalmasabb. Szeretnék könyveket írni, mert ahhoz nem kell “semmi”, csak egy laptop, és sokkal tovább fennmarad, mint egy letölthető PDF vagy egy online oktatófelület, ami pár év múlva már nem lesz hozzáférhető. Ehhez viszont nyugalom kell, mert összetettebb, hosszabb lélegzetvételű projekt.

Technikai okok

Talán felhasználóként is érzékelitek, milyen gyorsan változnak azok a felületek, azok a social media eszközök, amik a mindennapjaink részei. Ezek a változások magánszemélyként csak bosszantóak, vállalkozóként viszont nagyon komoly anyagi veszteségeket tudnak eredményezni. Az eseményekre 3-4 éve könnyedén volt 50-60 érdeklődő, ma még azok sem jelölik be, hogy részt vesznek, akik valójában eljönnek. A posztok elérései a korábbi számok töredékei. De továbbmegyek, a kezelőfelület is olyan szinten változik, hogy néha nem is találom, ami korábban kézre eső helyen volt, és vagy nem kapok értesítéseket az oldalra érkező üzenetekről, vagy kétszer is, ha éppen egy fejlesztő valamibe rosszul nyúlt bele és megváltoztatta. Ha iPhone-t használsz, és frissíted az operációs rendszeredet, akkor az új verzió telepítésekor megkérdezi a telefon, hogy szeretnél-e személyre szóló hirdetéseket kapni. Erre a legtöbben lazán azt a választ adják, hogy nem, ami egyrészt azt eredményezi, hogy érdektelen hülyeségek hirdetéseivel fogsz találkozni, másrészt, hogy én nem foglak tudni úgy elérni, mint korábban. Nem fogok tudni tartózkodási hely és érdeklődés alapján célozni, vagyis egy-egy hirdetés sokkal többe fog kerülni, és sok olyan emberhez fog elérni, akit nem is érdekel. Emellett egyértelműen a videók, egyre rövidebb, egyre színes-szagosabb szórakoztató tartalmak felé megy el a trend, amivel egyedül, adminisztrációtól túlhajszoltan nagyon nehéz felvenni a versenyt. Meg kissé értelmetlennek és okafogyottnak is érzem az egész erőfeszítést, ami tulajdonképpen vizuális, kreatív szemét, és másodpercek alatt a “kukába” kerül, nem maradandó, nem őrzi meg az értékét. Nap mint nap felteszem magamnak a kérdést, hogy be akarok-e szállni ebbe a hülyéskedésbe, amiben a 11 éves gyerekem egy perc alatt beelőz. 🙂 Vagy tényleg azt szeretnétek, ha táncolva ugrabugrálnék, miközben csillámzáporok potyognak az égből? (Költői kérdés, tudom, hogy igen, hogy valójában semmi más nem hiányzik az életetekből. 😉 ) Emellett az egész rendszert működtetni egy összetett feladat, kb ugyanennyi energia lenne, ha egy 10-15 fős cégnek tartanám kézben a kommunikációját vagy a technikai háttérmunkáját, sokkal magasabb bevételért és fizetésért cserébe.

Egészségügyi okok

A végére hagytam, de iszonyú fontosnak tartom, hogy a következő évtizedek legfontosabb témája a fizikai és mentális egészségünk megőrzése, visszaszerzése. Azt hiszem, elég jól látható rajtam, hogy a jelenlegi életmódom nem túl egészséges, aminek egy része a saját hibám, a másik része a folyamatos időzavar és a rendkívüli stressz, ami egyrészt közismert a vállalkozói életformáról, másrészt senki nem tudja elképzelni a tartós hatását, aki nem próbálta ki a saját bőrén. Kb. olyan, mint beállni egy vízesés alá, ami kívülről nézve gyönyörű, viszont alatta állni iszonyú fájdalmas, mert olyan erővel szakad a víz a nyakadba, hogy levegőt sem tudsz tőle venni. A napnak soha nincs vége, a feladatoknak soha nem érsz a végére, az emberek hétvégén és éjszaka is írogatnak, és ha nem válaszolsz, akkor később elfelejted, ők pedig kitöltik még 3x a jelentkezési lapot, mert hozzá vannak szokva a multik automatizált rendszereihez. Nyáron eljutottam végre egy jógatáborba, ahová 4 éve készültem elmenni, és végre sikerült 3 napra kikapcsolnom, (a negyedik nap a kamu traktoros sztrájk réme miatt le lett fújva). Ez segített megtapasztalni, hogy milyen lenne az életem, ha nem lenne ez a folyamatos túlhajszoltság és ámokfutás. Ezen kívül 4 éve nem voltunk nyaralni sehol.

A személyes okok

Talán ezt a legnehezebb megfogalmazni. Életem egyik legjobb döntésének és legfantasztikusabb élményének tartom, hogy megnyitottam ezt a kis műhelyet, ahol azt csinálhattam, amit a legjobban szeretek csinálni, és amihez a visszajelzések alapján értek is. Ikigai mindenféle értelemben. Korábban, 20-30 évesen hiába próbálkoztam volna hasonlóval, nem lett volna rá kereslet. Akkor és ott volt az ideje, és meg is léptem azt, amit az adott körülmények között meg tudtam tenni. Erre rendkívül büszke vagyok, és az a több száz ember, akinek a műhelyemben sikerült elsajátítani és a visszajelzések alapján megszeretni a varrás élményét, viszi tovább azt, amit át szerettem volna adni. Amikor a megnyitás után fél évvel már volt annyi pénzem, hogy készíttethettem egy cégtáblát, akkor a táblaavató beszédben elmondtam, hogy azért nyitottam meg, mert rá kellett jönnöm, hogy mennyire kevés ideig vagyunk itt a Földön, és mennyire fontos, hogy átadjunk abból, amit kaptunk. Hogy továbbvigyünk, életben tartsunk tradíciókat, hagyományokat. Nekem a mai napig minden varrással kapcsolatos kézmozdulatomban ott vannak azok az emberek, akiktől tanulhattam. Elsősorban a divattervező anyukám, az eredetileg férfi szabónak tanult bátyám, a folyamatosan újrahasznosító nagymamám, a tanáraim a Könnyűipari Műszaki Főiskolán és a Fashion Institute of Technology-n. A sok szakkönyv, amiket évek óta szenvedélyesen gyűjtök és olvasok és a temérdek youtube videó, amiből folyamatosan fejlesztem a tudásomat, mert olyan szerencsés korszakban élünk, hogy egy gombnyomásnyira mindent el tudunk érni. A munkámban arra is törekedtem, hogy ne annak az itthon elterjedt “magyar” ruhaipari képzésnek a hagyományait vigyem tovább, ami szisztematikusan megalázza a tanulókat, és megtanítja gyűlölni a varrást. Azt hiszem, leginkább ez ellen akartam “harcolni” és megmutatni, hogy a varrás egy csodálatos, kellemes, élvezetes élmény.

Néha ábrándozom arról, milyen klassz lenne egy intézmény, egy szervezet, ahová csatlakozhatnék, de sajnos ezzel kapcsolatban sincsenek illúzióim. Talán majd egyszer, egy másik országban, egy másik dimenzióban lesz egy ilyen. Itthon én kevés esélyt látok erre, és az is egyre csökken.

Folytatás

A poszt címe Bezárás és folytatás de eddig még csak a bezárás okairól írtam. A terv az, hogy ha kiköltöztem a műhelyből, akkor szombatonként a nappalimban fogom folytatni az oktatást, és két izgalmas hosszabb kurzust terveztem októberben elindítani. Itt több a hely és ha a szombati órákra koncentrálok, akkor mellette tudok állást keresni és el tudok helyezkedni, de nem maradunk teljesen bevétel nélkül. Az elmúlt hetek a pakolással, selejtezéssel, helycsinálással teltek. Még nem tudok fotókat feltenni az új helyszínről, de remélem, hogy hamarosan erre is sor kerül. Nagyon nagy változás lesz minden az életünkben, közben a külső bizonytalanság egyre növekszik, egyre kritikusabb a helyzet. Azért bízom benne, hogy sikerül tető alá hoznom ezt az átállást és hogy számíthatok a részvételetekre az új helyen, az új kurzusokon is. Ennek részleteivel hamarosan jelentkezem.

A következő az utolsó hét amikor még órákat tartok, holnap indul egy egyhetes délelőtti intenzív ruhavarrás, befejeződik két kezdő és egy ruhavarró kurzus, lesz egy övtáska workshop szerda este és egy szabásminta workshop szombaton, amit egy műhelyzáró garázsvásár követ jövő vasárnap. Az azt követő hét már csak a pakolás és költözés jegyében fog telni szeptember 30-ig.

Köszönöm, hogy elolvastátok, és remélem, majd ismét találkozunk!

Közzétéve: Víg Zsuzsi

A Stitch Budapest alapítója, alkotó, divatszakértő

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s